Panem et circenses - ezekkel a szavakkal követeltek kenyeret és cirkuszi játékokat az ókori Róma polgárai. A kenyér ma is az emberiség legfőbb tápláléka. A világ minden részében honos, de minőségre és milyenségre nézve, -bár mindenütt növényi alapanyagból- készül, igen különböző. A kenyeret gabonaneműekből sütik, mégpedig elsősorban búzából és rozsból, valamint árpából, zabból, kukoricából.
Kenyeret az emberiség ősi idők óta készít. A gabonaszemeket kezdetben kövek között megtörték, és vízzel feleresztve megfőzték, majd forró köveken vagy parázsban megsütötték. Eleinte sótalan kenyeret ettek. Mózes a húsvéti bárány elfogyasztásához megtiltotta a sózott kenyér használatát.

 

Itt van rögtön a bors, amely egy örökzöld kúszónövény fűzért alkotó, csonthéjas bogyótermése. A terméseket különböző érettségi stádiumokban szedik le, attól függően, milyen borsot akarnak készíteni.
Borsfajták: Amit mindenki ismer, a Fekete bors, tulajdonképpen zölden szüretelt bors, amelyet a begyűjtés után napon szárítanak, ennek hatására megfeketedik és megkeményedik. Milyen ételekhez használjuk? Rövid a válasz, szinte mindenhez, kivéve talán az édességeket, de a mai kísérletező gasztronómiában, már erre sem mernék megesküdni.

 

Halászlé paprika nélkül, kolbász fokhagyma nélkül, fasírt bors nélkül, vagy egy mezei krumpli főzelék babérlevél nélkül - ugye nehéz elképzelni. A felhasznált fűszerek mennyisége a mai élelmiszeradagunkhoz képest meglehetősen kevés, kulináris szempontból mégis nagy jelentőséggel bírnak. Ételeink fűszerek nélkül egyhangúak és ízetlenek lennének. A fűszerek azonban nemcsak étkezési szempontból fontosak. Egyetlen élelmiszer sem volt olyan hatással az emberiség történelmére, mint ételeink ízesítői. Mióta fűszerezzük ételeinket? Feltehetően azóta, hogy megfőzzük, sütjük azokat. Elődeink hamar rájöttek arra, hogy bizonyos növények leveleivel vagy terméseivel ételeik ízét javíthatják, ezért a tábortűznél sütés előtt és után bedörzsölték velük.

 

A fűszerpaprika egynyári növény, magassága többnyire úgy fél méter és hetvenöt centiméter közé esik. Termése tíz-tizenöt centi hosszú, és három-öt centi átmérőjű, színe zöld, érett korában azonban bepirosodik. A capsicum a burgonyafélék családjába tartozik, vagyis rokonságban áll a dohánnyal és a paradicsomfélékkel - mellesleg mindhárom növény Amerikából került át kontinensünkre. Hazánkban fő termőterülete Kalocsa és Szeged környéke. Ahhoz nem fér kétség, hogy először Magyarországon használták a pirospaprikát tiszta formájában anélkül, hogy más anyagot vegyítettek volna hozzá. Törökországban, Közép- és Dél-Amerikában kizárólag egészben fogyasztották.

 

Láng Görgyöt faggatta egy angol vendége a magyar konyha titkairól. Ezt válaszolta: édes hagyma, nemes paprika, vajpuha szalonna, sűrű tejföl és ezer év tapasztalat. Emeljük ki ezek közül a paprikát, a hazai gasztronómia büszkeségét, amelynek nimbuszát az utóbbi időben igencsak sikerült megtépázni. Nem lehet véletlen, hogy a paprika lett a legjellegzetesebb magyar fűszer. A paprika a magyar konyhaművészet számára nemcsak egy fűszer a sok közül, hanem különleges, páratlan aromájával, szép színével elengedhetetlen része.

Különös és izgalmas története van annak, hogyan lett a paprikából az idők során a magyar gasztronómia legfontosabb fűszere.

Íróink, költőink, művészeink társasági életének kedvelt helye, sok esetben alkotóműhelye is volt a kávéház. "A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, mégsem vagyunk annyira elhagyatottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden nemzedékünk." Írta a századfordulón Füst Milán, amikor Budapestet a kávéházak városának is nevezték. Joggal, hiszen több mint 550 kávéház működött akkor a fővárosban. Ha valakit tréfásan akartak útba igazítani, azt mondták neki: amit keres, abban a házban van, ahol nincs kávéház! A kávéházak virágkora a kiegyezés és az első világháború közötti időszak.

Csárda! a Gasztronómiai lexikon szűkszavúan ennyit ír róla: egy-egy vidék hangulatát tükröző speciális vendéglő. Étel választéka szűkebb, mint a vendéglőké, de karakteres (hal, vad, birka, csülök) és ehhez igazodik szűkebb italválasztéka is. Ennél azért többet lehet tudni róla. A csárdák a vasút előtti Magyarország kedvelt, jellegzetes és a határainkon túl is ismert vendéglátóhelyei voltak. közismertté a 18.század végétől váltak. Népdalokban, betyárnótákban éppúgy fölemlegetődnek, mint a pusztai történetekben, kalandos leírásokban. Maga a szó egyesek szerint a perzsa csardak szóból ered melynek jelentése szalmatetejű kunyhó vagy fészer, más vélemények szerint szláv jövevényről beszélhetünk.

A leves a főétkezésnél csaknem minden nép konyháján elmaradhatatlan - rendszerint kezdő - étel. Ne beszéljünk most az ázsiai konyháról. Nálunk Európában a déli, egyes népeknél pedig az esti főétkezések nélkülözhetetlen bevezetője. Igen kedvező a leves hatása az emésztésre, mert előkészíti a gyomrot az étkezésre és fokozza az étvágyat. A napokban Váncsa István, a népszerű publicista szakácskönyvét forgattam, és rendkívül eredeti, szellemes gondolatokat találtam a témáról. "A leves teszi a katonát" ez a bölcsesség Napóleontól származik, aki ezzel a kijelentéssel a hadtáp kiemelt fontosságára utalt, s miután Ő csakugyan értett a hadseregszervezéshez, ebben bizonyára igaza is volt.

 

Ha már ilyen hangulatos helyen az algyői Tisza parton vagyunk, azt hiszem kézenfekvőnek látszik, hogy a halról és a tiszai halászatról beszéljek önöknek.
A valamikori hal-és rákfogás a ma élő ember számára már csak mese. Ki hinné ma, amiről régi halász és vadász szakkönyvek, útleírások, regények szólnak, hogy hajdanán az emberek az ivóvizet a folyókból merítették, főztek a Balaton vízében és az ívási időszakban kézzel fogták a halat. A tiszai halászatnak a mai napig komoly hagyományai vannak. Hajdanában a mesterség apáról fiúra szállt. Akkoriban nem ismerték az egyke fogalmát (nem volt televízió) hiszen minden családban 6-8 gyermek született.